Rajongónak jó lenni, vagy rajongó tárgyának? A rajongás függővé tud tenni, vagy a rajongás alapból valami féle függőség? Rajongás most szűk látókörűvé tesz, vagy éppen, hogy tágítja a világunkat? Mitől válunk valaminek a rajongóivá? Valóban a rajongás tárgya, vagy amit belőlünk kivált az, ami miatt ragaszkodunk a kedvenc dolgainkhoz?

Ez a könyv egy kellemes kis történetbe foglalva mutatja be, milyen valaki után rajongani és milyen ha valaki iránt rajonganak. A könyvnek két főhőse, a rajongó barátnője, illetve egy rocksztár. Először is muszáj megjegyeznem szuper húzásnak tartom az írótól, hogy rocksztár iránt tanúsított lelkesedést nem (csak) a rajongó szemszögéből, hanem a rajongóhoz legközelebb álló (barátnő) segítségével is bemutatásra kerül. Tetszik benne az, hogy amilyen kiszámíthatóan indul a könyv, annyira nem lehet számítani a ránk váró fordulatokra. A főhősnő párja, a rajongást egy átlagosnál magasabb fokra emelte, és szinte már vakon, a valóságtól teljesen elrugaszkodva lelkesedik egy olyan zenészért, aki több mint 20 éve nem hallat magáról semmit. Végigjárja a turné helyszíneket, ahol már az üzemeltetők is alig emlékeznek a művészre, és nem veszi észre, nem akarja tudomásul venni, mennyire mániákusan követi a megszürkült művészt. Már a történet elején kitör a főhősnőből a benne szunnyadó elégedetlenség, és elhagyja a fanatikus barátját. Miután beindultak az események, megismerjük a letűnt zenész – egyáltalán nem rocksztár – életét is. Ő egyáltalán nem érti miért rajonganak követői egy lecsúszott, alkoholista emberért. Magánélete egy összefüggéstelen, szervezetlen halmaz, több gyereke van több kapcsolatából, és éppen az utolsó is gallyra megy a cselekmény közepén.

Mi is fogott meg ebben a könyvben? Pont annyira mély a mondani valója, amennyire az olvasó szeretné. Ezt a művet lehet egy érdekes sztoriért is kézbe venni, de messzemenő következtetéseket és tanulságokat is levonhatunk a szereplők lépéseiből. Ez a kettősség fémjelzi az írót is, amit nagyon kedvelek benne. Mai napig nem értem, hogy tudott a valamikori rocker rokonszenves lenni a számomra a mű végére, pedig az író ezt is elérte. Mindegyik főhőssel azonosulni tudunk benne, ettől is lesz ez a könyv életszerű, illetve szerethető. Ezek miatt a paraméterek miatt mindenkinek javaslom ezt a művet. Végül hadd zárjam a kedvenc idézetemmel a könyvből: „Mi értelme lenne belezúgni egy rockzenészbe, ha azt várná tőle az ember, hogy úgy viselkedjen, mint egy könyvtáros.”.

Mielőtt kezembe vettem Feldmár András Ébredések című könyvét, több ajánlást is kaptam arra vonatkozóan, hogy hallgassam meg egy előadását, ami interneten is elérhető. Gondolhatjátok, hogy előbb a könyv jött és utána „csak” az előadások hallgatása. Mikor olvastam, eleinte meglepett az a szabadság, az a nyitottság, ahogyan az LSD-terápiáról, a tudatállapot változásokról és a különböző tudatmódosító szerekről vélekedik a pszichoterapeuta. Nem buzdít a tudatmódosító szerek kipróbálásra, csupán leírja a tapasztalatait, és hogy meg kell különböztetünk az enteogén anyagokat, és azokat a szereket, amik ténylegesen kémiai függőséget okoznak. Az Ébredések című könyv nem csak az LSD terápiáról szól, hanem egy újfajta gondolkodásmódot is hordoz magában. Véleménye szerint a környezet meghatározó az egyén szempontjából, és ha valahol nem érezzük jól magunkat, miért nem változtatunk a környezetünkön, és megyünk egy olyan helyre, ahol szeretnek minket?

Ezután nem volt kérdés, hogy még több gondolatot szeretnék olvasni Feldmártól. A tudatállapotok szivárványa című  könyve lett a következő, amire a választásom esett. Az Ébredések után magasak voltak az elvárásaim, és nem csalódtam.  A könyv az 1992-es debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tartott előadásokból készült, melyben szó esik többek között a vallásokról, életről, halálról, a csakrákról, hogy a magzati korban az anya tudatállapota milyen hatással van a személyiségre, valamint a psziché és a lélek különbségéről. A pszichéről és lélekről már az Ébredések című könyvben olvastam, és nagyon megörültem, hogy A tudatállapotok szivárványában részletesebben beszél erről a témáról. Ez a két könyv ihlette a most következő gondolasort.

A psziché és a lélek egy nagyon érdekes téma, különbség van közöttük. Ez egy fontos kérdés olyan szempontból, hogy jobban megértsük egy személy viselkedését és döntéseit. Egy egyén pszichéje nem más, mint a testemlékei. Ami a fogantatástól kezdve a nevelése és a környezeti behatások során ráragad az egyénre. Az, hogy milyen játszmákat játszunk azért, hogy a másik emberből kiváltsuk azt a reakciót, ami ahhoz az érzelmi kielégüléshez szükséges, amire az adott pillanatban szükségünk van. Hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, melyik „énállapotunk” kerül előtérbe egy szituációban. Ez mind-mind a pszichénk része. A lélek az más. A lélek a psziché mögött helyezkedik el. A lélek elfogadásra és szeretetre vágyik, arra, hogy igent mondjanak az életünkre.

A pszichológia és a pszichiátria egyes képviselői beskatulyázzák az embereket a pszichéjük alapján. Felismerik a játszmákat, a mintákat és ez alapján alakítják a pszichoterápia menetét.  Egy ilyen terápia során a terapeuták nem figyelnek oda eléggé a segítségért forduló személy lelkére. Feldmár András, a Kanadában élő klinikai szakpszichológus szerint máshogy kell hozzáállnunk az emberhez. Terápiás foglalkozásai során a vele szemben ülő személlyel való párbeszédbe teljesen bevonódik, minőségi időt tölt el vele és arra buzdítja, hogy a lelkében rejlő dolgokra figyeljen oda. Egy történet A tudatállapotok szivárványa c. könyvéből. Feldmár egyik páciense csak a nőkre tudott figyelni. Azt tanácsolta neki, hogy ha tényleg csak erre tud figyelni, akkor van egy-két olyan foglalkozás, aminek során a nőkre összpontosíthatja a figyelmét. Ebből az emberből lett Kanada egyik legjobb fotográfusa. Hát nem érdekes?

Véleményem szerint a pszichénk miatt olyan nehéz a szívünkben és a lelkünkben rejlő dolgokra hallgatnunk. A pszichénk miatt érezhetünk bűntudatot, ha nem a szülői vagy éppen a társadalmi elvárásoknak megfelelően cselekszünk. Olyankor úgy érezzük, hogy „rosszat” tettünk. Ha magunk ellen cselekszünk, a lelkünkben rejlő dolgok ellen, másfajta bűntudatot érzünk, alapvetően még sincs akkora kihatással a döntéseinkre.

Több millió ember éli a mindennapjait és hoz döntéseket a pszichéje alapján, próbálnak boldogok lenni és érvényesülni, pedig ha a lelkükben rejlő dolgokra figyelnének, és az alapján döntenének, sokkal boldogabbak lennének...

Felmerült-e már bennetetek, hogy a nagy háborúk (első és második világháború) előtt az emberek miként vélekedtek a háborúról? Hogy fogadhatták az átlag emberek közelgő népek közötti véres küzdelmet? Miért ismétlődhetett meg, miért ismétlődik meg újra és újra a fegyver által történő “igazságszolgáltatás”? Mit okozott, okoz társadalom szintjén egy háború? Hogy viszonyultak a korabeli emberek a kapitalizmus okozta játékszabály módosulásokhoz? Az emberi és a huszadik század elei nyugat európai gondolkodás okozta a kapitalizmust, és a háborút vagy fordítva? Miért szeretünk, szeretnénk sokszor a jelen szürkeségéből a múltba visszamenekülni?

Be kell hogy valljam, kicsit szkeptikusan vettem kezembe ezt a könyvet Orwell 1984 és az Állatfarm művei után; elképzelésem az volt, hogy ez a mű egy újabb fekete tükör a kor problémáira. Az olvasás közben folyamatosan vártam, a lelkembe fúródó, depresszív nyilakat, amiket végtelen mennyiségben szórt az előbb említett két könyvében. Viszont itt inkább tompa ütésekként mutatkoztak meg az érzelmek a mondani valói mögött. Sokkal kellemesebb hangvételű, lassabb de részletesebb képet kapunk a nagy háború előtti, és utáni időszakról, egy átlag polgár George Bowling szemszögéből. A főhősünk fogadásból plusz bevételhez jutott, és azon gondolkozik, hogy lehetne ezt az összeget a lehető legjobban elkölteni. Miután az utcákat járva beugrott egy fiatalkori emléke (és ezáltal az olvasót is beavatta gyermekkori idilljébe), úgy dönt visszalátogat szülővárosába.

A könyv több fontos korszakot mutat be, az első világháború előtti, a közbeni, és utáni időszakot. Zseniálisan szemlélteti, hogyan szivárgott be észrevétlenül a kapitalizmus a háború előtti Angliába, majd mennyire elveszettek voltak az emberek a háború után, ebben az új rendszerben. Jól illusztrálja az író, hogy nem csak a háború az ami előidézte az 1920 évek elszemélytelenedő kiégett társadalmat hanem maga a gazdasági rendszer. Churchill ezt jól látta, amikor megfogalmazta, hogy a kapitalizmus nem jól működik, csak az a gond, hogy jobbat még nem találtak ki.

A másik mély gondolat ami meghúzódik a műben, hogy mindegyik generáció meg akarja vívni a saját harcát. Az első világháború előtt szinte mindegyik angliai fiatal romantikus gondolatokat fűzött a háborúhoz, mind ily módon tervezte megváltani a világot. Főhősünk se lógott ki a forrófejűek soraiból. Csak a frontvonalon eszmélt rá arra (megannyi bohém társával egyetembe), hogy ez a háború vérre megy, és az igazi tét nem a győzelem, hanem a túlélés. De az ember nem tanul a háborúkból, hiszen az érzelem és a fiatal kori hormonok tombolnak minden egyes tinédzserben és mindegyik tapasztalatlan tudatalattija azt harsogja „Ha a világ nem ad munkát, Én adok munkát a világnak.” (Kiscsillag – Mi mehet).

Nekem kedvenc részem, a főhős gyermekkorának bemutatása volt. Minden egyes pillanatába bele tudtam élni magam. A főhőssel együtt feküdtem a vad menták között, miközben azon ábrándozott, hogy fogja ki a nagy halakat a feneketlen tóból. Meseszerű múltidézés szerepe kettős, fiatalkor gondtalanságának, és a lelassult nyugodtabb világ bemutatásának célja, hogy kontrasztot tudjon a jelennek állítani, egyéni felelősség és társadalmi romlottság szempontjából.

Mindenkinek javaslom a könyvet, aki vágyik egy lassú (de nem unalmas!) utazásra a múltba, ami által jobban érthetővé válik a jelen(e).

Volt már veletek olyan, hogy nem tudtátok eldönteni, valóságotok álomszerű, vagy az álom túl valóságos? Felmerült-e már bennetek a kétely, hogy az álomvilágod a valóság, és az ébren töltött idő az illúzió? Mi az a dolog ami az álmot álommá, a valóságot valóssá teszi? Tényleg ciki ha pszichés problémával küzdünk? Hogy tud egy apró kis kétely, hatalmas már-már skizofrén nagyságokba nőni? Hogy is van az a mondás; mindegy, hogy kavics vagy kőszikla, mindegyik elsüllyed a tengerben..

Amikor először vettem a kezembe a regényt, egy „átlagos” szép irodalmi művel számoltam, nem gondoltam volna, hogy ez a több mint 100 éves iromány, (korához képest) ennyire modern, és mély problémákkal komponál.

Az alapsztoriról annyit, hogy főhősünk Tábory Elemér egy gazdag család sarja, tehetséggel és sármmal megáldott fiú, aki 17-18 éves korában éjjelenként visszatérő (rém)álomban találja magát. Az álmai oly valóságos viszont teljes mértékben ellentétes az életével, hogy nagyon nehezen tud mit kezdeni az új szituációval. Mikor lehajtja a fejét egy másik testben egy másik valóságban felébred, ahol szegény árva fiú és oly mértékben fonódik a balsors az álmaiban, amennyire jó élete van ébren. Ahogy a cselekmény halad előre úgy bonyolódik bele a főhősünk ebbe a kettős létállapotba. A gazdag énje, bárhova utazik, bármit tesz, nem talál nyugalmat és boldogságot a burzsoá valóságában, kísérti az álma, aminek főszereplőit elkezdi megtalálni a jelenében. A földönfutó énje pedig egyre nehezebben tud boldogulni annak tudatában, hogy álmaiban egy gazdag úrfi.
Ebben a kiemelkedő műben, beleszőve megtalálhatóak az író forrásai (pl. Freud), amikből felépítette ezt a felemás világot. A cselekmény lassú lefolyású, viszont vége fele egyre jobban kidomborodik benne a feszültség. Őszintén, amikor először olvastam, nagyon tartottam attól korszerű időtálló regényhez, Babits régimódi „általános” lezárás írt, de szerencsére kellemesen csalódtam. :)

Ami nagyon megfogott benne, hogy többsíkú, és absztrakt olvasatában sok választ és lehetséges magyarázatot találunk megannyi általános (főleg pszichés) problémára, amik a mai emberek életében is felmerülhetnek.

„Egyes kutatók, köztük a pszichiáter, M. Scott Peck és a pszichológus Dorothy Tennov arra a következtetésre jutottak, hogy a szerelem nem tekinthető egyben szeretetnek is. Dr. Peck szerint a szerelem élménye három okból sem igazi szeretet. Először is nem akaratlagos cselekvés vagy tudatos választás eredménye. Akárhogy is szeretnénk szerelembe esni, mi magunk nem idézhetjük elő ezt az állapotot. Ugyanakkor sokszor nem is számítunk rá, mégis megtörténik velünk. Gyakran a legalkalmatlanabb időben és a legvalószínűtlenebb személlyel esünk szerelembe. Másodszor, a szerelem azért sem valódi szeretet, mert nem igényel erőfeszítést. Bármit teszünk is szerelmes állapotunkban, csekély önfegyelmet vagy tudatos erőfeszítést kíván a részünkről. Az egymással folytatott hosszas és drága telefonbeszélgetések, az útiköltség, amit habozás nélkül kifizetünk, csak hogy láthassuk szerelmesünket, az ajándékok, melyekkel elhalmozzuk egymást, közös tevékenységeink tervezgetése mind semmiségnek tűnnek a szemünkben. Ahogy a madarat ösztönei késztetik a fészekrakásra, úgy késztet bennünket a szerelmi állapot ösztönös természete arra, hogy a szokatlan és rendkívüli dolgokat vigyünk végbe egymásért. Harmadszor a szerelmesek nem törekszenek egymás fejlődésének előmozdítására. „Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével).” A szerelem állapota nélkülözi az önmagunk, illetve a szeretett személy fejlődésére irányuló törekvést. Inkább azt az érzést kelti bennünk, hogy célba érkeztünk, és nincs szükségünk további növekedésre. Elértük a boldogság netovábbját, és egyetlen vágyunk, hogy továbbra is ott időzzünk. A szeretett személynek még kevésbé van szüksége fejlődésre, hiszen úgy tökéletes, ahogy van, s reméljük, hogy mindig ilyen marad.” /Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv/

Szerelem vagy szeretet?

Ezt a két fogalmat megkülönböztetjük a mindennapjainkban, hiszen családtagjaink vagy barátaink esetében a szeretet, míg a párunk esetében inkább a szerelem fogalmát használjuk. Sokan azt gondolják, hogy a szerelem az az érzés, amit kergetni kell, ami elhozza a kívánt boldogságot. Ez a mindent elsöprő erő. Valóban, a szerelem, mint érzés, hasonló dolgokat képes kiváltani belőlünk, mint a drog… Ha nincs mellettünk az adott illető, aki iránt érezzük a szerelmet, vágyunk utána, ha mellettünk van, elönt a boldogság érzése. Miért gondoljuk azt, hogy a szerelem az, ami meghozza a boldogságot, vagy ami szükséges egy párkapcsolatban, és ha elmúlik, akkor valami baj van? Egyrészt a rajzfilmek, majd a romantikus filmek miatt. Mit látunk ott? Egy férfi és egy nő a véletlennek köszönhetően találkoznak, és első látásra egymásba szeretnek. Akadhatnak hátráltató tényezők, de a végén összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem… Csak azért, mert szerelmesek. Másrészt személyiségfejlődésünk korai szakaszában azt halljuk az akkor nálunk idősebb emberektől, illetve barátainktól, hogy majd jön a nagy Ő, aki minden hibáddal együtt elfogad. Akivel minden egyszerűen fog menni, aki nem bánt meg, és akiért nem kell áldozatokat hozni, vagy változni.

Mi is a szerelem? Ahogy Gary Chapman könyvében olvashatjuk, a szerelem nem tekinthető szeretetnek 3 okból kifolyólag. Egyrészt tudattalan választás eredménye, hogy kivel esünk szerelembe. Másrészt a szerelem nem igényel erőfeszítést, illetve a szerelmes emberek nem törekszenek egymás fejlődésének előmozdítására. Egy párkapcsolat sok munkát igényel, nem csak a másikat, hanem magunkat is jobban megismerjük általa. Magát a szerelem érzését ott hordozzuk magunkban, és várjuk, hogy egy személyre „ráakaszthassuk”. Ha ez megtörténik, akkor nekünk csak ő létezik. Ő elégíti ki a vágyainkat, a szükségleteinket. Csak ő képes erre, más férfi vagy nő helyette nem. Reálisan hangzik? Nem igazán… A szerelem ösztönszerűleg alakul ki bennük, és nem másért felel, mint a fajfennmaradásért.

A társadalmunkban kialakult egy képzet, miszerint a szerelmet és az „Igazit” kell keresni. Ebből kifolyólag a szerelmet sok ember képes idealizálni. Foggal, körömmel ragaszkodnak ehhez az „Ideához” még akkor is, ha több keserűséget okoz, mint örömöt. A probléma akkor kezdődik, amikor elmúlik a szerelem, és a pár tagjai kezdenek visszatérni a realitás talajára, előtérbe kerülnek a problémák, amik addig is ott voltak. Egyre kevésbé igyekeznek kielégíteni partnerük szükségleteit és vágyait. Ilyenkor a felek elkezdenek gondolkodni, hogy a másik fél mégsem az „Igazi”, hiszen ha az lenne, minden igényem ki lenne elégítve, nem lenne ennyi problémánk, és ennyi veszekedésünk. Ugye erről nem szólnak a rajzfilmek és a romantikus filmek?  

A szerelem egy nagyon erős érzés ami a gyermekkorban gyökeredzik. Nem feltétlen a szerelmet kell keresnünk, és az „Igazit” a párválasztás során, hanem egy Igaz embert. Egy olyan személyt, aki képes fejlődni, aki stabil önértékeléssel és önbecsüléssel rendelkezik, és megbízható. Ha találkozunk egy ilyen emberrel, az iránta érzett szeretetünk sokkal mélyebb és szabadabb lehet, mint a szerelem…